Mióta hallgatjuk, olvassuk, kapjuk a tanítást:
„Nincs más dolgod, mint emlékezni…!”
„Mindent tudsz, csak emlékezz!”
Szuper!
De hogyan?
Persze meditálj, lehetőség szerint minél többet.
Ezt is tudjuk.
De mi történik, ha valaki úgy érzi nem megy neki?
Mi történik akkor, ha valaki már elfáradt, és nem tud befogadni többet semmilyen „spiri okosságot”?
Mert egyszerűen nincs jól, és az a megélése, hogy semmilyen terápiás, spirituális támogatás nem segített eddig neki…
Egyre több drága Lélektől hallom, hogy végtelenül kimerült.
És elege van mindenből, és már „csak” élni szeretne.
Élvezni az életet…
Ennyi spirituális csoport, közösség, eszköz nem tudom valaha volt e a világban, mint most.
Én nem tudok örülni neki…
Pedig őszintén, tiszta szívből szeretnék.
Hiszen mindennél jobban kívánom a világnak, a nőknek, a férfiaknak a létezés örömét…
De nem tudok örülni neki, mert a végtelen érzékeny csápjaim a legtöbb csoportnál, eszköznél azonnal vészjelzőt fújnak.
Mert nem érzem a valóságot bennük.
A tiszta, meztelen valóságot.
Amibe minden, mindenestül benne van.
És persze itt megint jön a kérdés…
Mi a valóság?
Ez a válasz, amit Neked kell érezned…
Csak is TE tudhatod.
És soha nem szabad engedned, hogy bármi vagy bárki befolyásoljon benne.
Balin a balinéz emberek vallása a világon egyedülálló, hiszen sehol máshol nincs ehhez hasonló.
Mikor egy balinéz embernek azt mesélem mik azok a dolgok itt Balin, amik mélyen érintenek, akár zavarnak, bántanak, azonnal, kivétel nélkül mindenki azt mondja: „Egyensúly!”
A vallásuk egyik alappillére, hogy mindig minden kiegyenlíti egymást.
Ők azt vallják, az Istenek, ha valamit elvesznek az egyik pillanatban, a másikban vissza is adják.
Szerintem „emlékezni!” a legegyszerűbb, ha a természet csodái között vagyunk.
Akkor hallhatjuk a legtisztábban a bennünk élő Isten hangját…
Mintha minden egyes fa, fűszál, virág, madár, hegy, patak árasztaná magából azt a békét, ami a saját belső Forrásunkra emlékeztet.
Hiszen azt biztosan tudjuk, hogy a Forrásra „kellene” mindannyiunknak emlékeznünk.
Hogy mindenkinek van egy békés része, aki ott ül egy Fa törzsénél, mindig nyugodt, mindig békés, és mindent tud.
Hiszem, és vallom, hogy ezt a részünket megtalálni, sokkal egyszerűbb, mint sokszor amennyire lehetetlennek tűnik.
Az utóbbi idők történései bennem egyre többször hozzák fel a kérdést:
„Mi lehetett a teremtésünk oka?”
„Miért születünk erre a Földre?”
Mikor a rengeteg szemetet látom az óceánban, számomra nagyon úgy tűnik, azért, hogy elcsesszük.
Pedig az én hitem szerint okkal vagyunk itt a Földön, és szerintem okkal hívhatjuk a föld jóságait mennyországnak.
És milyen jó lenne már, ha nem szenvednénk szanaszét magunkat, amin keresztül inkább a pokol bugyraiban ugrálunk.
Bármilyen szörnyőséget is látok magam körül, én nem tudok nem hinni az emberiségben.
No, nem mindenkiben.
Én is látom a seggfejeket, az extra nagy seggfejeket.
De miért kellene azokkal foglalkozni, akik bántanak, akik mélyen különböznek tőlünk, más utakat járnak, másban hisznek?
Miért kapaszkodunk minden erőnkkel és energiánkkal olyan emberekbe, akikhez a szívünkben közünk nincs?
Miért adunk energiát olyan vitánknak, beszélgetéseknek, kapcsolatoknak, amik elvesznek belőlünk???
Azért, hogy tanítsanak minket?
Tényleg nem tanultunk, és nem szenvedtünk már eleget?
Mindenkinek szíve joga eldönteni kihez kapcsolódik, miben hisz, és hogyan él.
Az én hitem a Szívek fénye, és képtelen vagyok nem látni ezeket a reménysugarakat.
Mikor kimegyek az utcára, és az apró mosolyokban látom a kedvességet, a gyengédséget, az együttérzést.
Nem tudok nem hinni, és nem tudok nem tenni ezekért a fényekért.
Hagyják már békén egymást azok, akik egymást idegesítik.
Mindenki foglalkozzon már azzal, és azokkal az emberekkel, akik mosolyt csalnak az arcukra, akiket elismernek, akiket bármilyen okból is, de tisztelnek.
Mikor az éj leple alatt kifekszem a csillagok alá, sokszor repkedek már közöttük, de ameddig érzem a lábaim alatt a Földet, hiszek Istenanya ölelésében, és mindennél jobban bízom az emberi Szívekben.
Mindannyian szeretnénk látni mit jelent az „új kezdet, az új világ”.
Ha már egyszer az, ami eddig volt finoman szólva összeomlani látszik.
De mi van, ha nem láthatjuk előre?
Mi van, ha egyszerűen most minden, és mindenki annyit kér tőlünk: „Bízz!”
Hogy emlékezzünk az „ősbizalomra”, bízzunk az Élet ölelésében, hogy egyikünk sem azért született, hogy szenvedjen, hanem hogy szeressen.
Mert millió dologban különbözhetünk, de abban azt hiszem talán mindannyian egyet értünk:
„Szeretni jöttünk Emberek!”
❤️❤️ ❤️
Szeretettel:
Jónás Mónika
