Hiszem, hogy minden egyes eddigi pillanatom, legyen az fájdalom vagy öröm, mindig és mindenkor egyetlen Utat mutatott, a Szívem útját, a bátorság útját önmagam felé.
Szeretek élni, szeretem élvezni az életem, és szeretem, hogy bármi is történik velem, nem adom fel…Szeretek mosolyogni, ölelni, szíveket rajzolni és pillangókat reptetni. Szeretek egyedül lenni, és szeretem, mikor az otthonom megtelik, és a terített konyhaasztal körül vitatjuk meg az élet nagy dolgait…Szeretek figyelni, hallgatni, és szeretek beszélni, írni, megosztani. Szeretem a könnyeimet, a nevetéseimet, hogy a legmélyebb fájdalmaimban is tudok nevetni.
Nagyon sokáig nem éltem, csak túléltem. Kerestem a társamban, a barátaimban „valamit”…, igazából nem tudtam mit, de borzasztóan dühös voltam, ha nem kaptam meg. Azt hittem, ha terapeutaként minél többeknek segíthetek, akkor boldog leszek. Hittem abban, ha férjhez megyek, ha házikóm, ha gyerekeim lesznek, akkor majd boldog leszek.
Sok mély fájdalom és tapasztalás tanított meg arra, hogy egyiktől sem lehetek boldog.
Nem lehetek boldog mindaddig, míg az önmagam, a saját örömöm, a szerelmem magammal, magamban nem találom meg. Ami nem függ, és nem is függhet senkitől és semmitől. Ami maga a nyugalom, nekem a Csend.
A Csend az, ami elhozta számomra a feloldozást, a megérkezést, ahol elfogadtam, hogy az örömöm mellett mindig lesz fájdalom és félelem is. Ahol már minden külső támaszkodó nélkül lehetek egyszerűen az, aki vagyok. Az örömöt választva, és kitartva amellett, hogy az Élet szép, csodaszép!
